Hogyan bánjunk jól a családi titkokkal?

Ebben a cikkben szeretnék segítséget nyújtani azoknak, akiket érdekel a családjuk története, és a rokonokkal folytatott beszélgetések során azt tapasztalják, hogy kérdéseikre nemleges vagy kitérő válasz érkezik, olykor kínos csenddel ér véget egy ilyen kapcsolati próbálkozás.

Hogyan kérdezzünk jól? 

Mi a módja annak, hogy választ kapjunk kérdéseinkre, hogy a családi mozaik darabkák egy nagy egészet alkotva teljes képpé álljanak össze bennünk és tovább adhatóvá váljanak utódaink számára?

Családterapeutaként és családállítóként gyakran találkozom a titok témájával.

Klienseimtől is ismerős a kérdés, amikor kérem, hogy beszélgessenek otthon a szülőkkel, nagyszülőkkel a régi történetekről, családtagokról, nehéz sorsokról: „Értem, hogy ez fontos lenne, de hogyan kérdezzem meg apámat? Ezekről a dolgokról nálunk sosem lehetett beszélni. Egyszer már próbáltam, de sikertelenül; elkezdtem igen rosszul érezni magam, hogy valami olyat hozok szóba, ami neki nehéz, nem tartozik rám és illetlenség róla beszélni…” Ilyenkor valószínűleg a titkok és tabuk mezejére tévedtünk, olyan témát érintettünk, ami mindig is szent és sérthetetlen volt a családi beszélgetések során.

Az alábbiakban írok röviden a családi titkok fajtáiról és természetéről. Szeretnék támpontokat adni ahhoz, hogy miről és hogyan tudod kérdezni a családtagjaidat; mi lehet egy titok következménye a saját életünkre nézve; milyen titkokhoz van jogunk és mi az, amit megtisztelve őket érdemes meghagyni a felmenőinknél.

A titkok életünk részei, sokféle módon jelennek meg kapcsolatainkban. A titok „Janus-arcú” jelenség: véd, őriz, összeköt és egyben elszigetel, izolál. Titok az, amit az egyén, vagy a család el akar fedni egymás vagy mások elől. A tabu pedig egy erős tiltást testesít meg, amelynek eredete sokszor már ködbe vész, egy olyan érinthetetlen témát jelent, mely valaha az egyén és a család, a közösség védelmére szolgált. A tabu jellemzője, hogy magától értetődő és nem megkérdőjelezhető. Gyakran látjuk, hogy egy családi titok tabuvá válik az idők során.

Van olyan titok, ami összeköt, jó érzéssel tölt el. Gondoljunk csak egy meglepetés ajándékra, vagy a korai időszakban még titokban tartott terhesség tényére, amit alig várnak a szülők, hogy megosszanak másokkal, amikor eljön az ideje. Vannak titkok, amik a túlélést szolgálták régen, biztosítva a család megmaradását egy nehéz történelmi helyzetben, amikor a származás eltitkolása, elrejtése a túlélés záloga volt – ilyen értelemben ezek a titkok megóvták a családot akkor valami rossztól, akár a teljes megsemmisüléstől, a pusztulástól.  

Titokká válik sokszor egy családban, ha valaki nagy bűnt, törvénysértést vagy gyilkosságot követett el, egy házasságon kívül született gyerek, egy abortusz ténye, a szeretői viszony, az addikciók, az erőszak, az öngyilkosság, illetve gyakran az elmebetegség, a fogyatékosság is. 

A szégyen és a bűntudat mellett a fájdalom gyakran az az érzelem, ami a titkokhoz kapcsolódik: sokszor azért nem beszélnek valakiről vagy valamiről, mert nagyon fáj az emléke, elviselhetetlen lenne szóba hozni, megeleveníteni, jelen-időssé tenni egy eltemetett érzést, történetet, emléket. Ilyen lehet a gyermek halál, egy korán elvesztett testvér vagy szülő. 

A titok az „őrzőktől” rendkívül sok pszichés energiát vesz el és köt le; koalícióba vonja azokat, akik a „titok tudói”, egyúttal elszigetelve, izolálva őket a többiektől. Blokkolódik az őszinte és spontán beszéd, a viselkedésben van egy „kifele” üzemmód, ami a felszínt mutatja, erősen kontroll alatt tartva mindazt, ami a „mögöttes”, a valós. A titok azonban gyakran utat tör magának és egyszer csak szivárogni kezd a családi tudattalanból; felbukkan álmokban, elszólásokban, elvétésekben, vagy egy tünet, akár betegség formájában is testet ölthet egy későbbi generációban. 

A titok őrzői kapcsán fontos tudatosítani magunkban, hogy sokszor jó szándék vezérli őket: szeretnék megóvni a nehéz, fájdalmas tényektől, történetektől a kérdezőt. „Amit nem tudunk, az nem fáj, amiről nem beszélünk, az nincs.”  - tartja a mondás.

Gyakran lojalitás kérdés húzódik meg egy családi titok mögött – valakinek megfogadunk valamit, és cserbenhagyásnak éreznénk, ha elmondanánk a ránk bízott információ. Az ilyen titkok is igen terhesek lehetnek, pl. több testvér esetében a legnagyobb tud valamit, amibe beavatják a szülők, mondván, hogy „ő a nagy”, de a „kicsik védelmében” nem mondhatja el. Ilyen téma lehet, hogy lett volna még egy testvérük, született egy gyermek, aki meghalt, stb. Természeténél fogva ez a tény minden testvérre tartozna, de ha felfedné a kisebbek előtt, akkor a legnagyobb gyermek úgy érezné, elárulja a szülőt. Így „beszorul” a testvérek és a szülők közé, viselve ennek a titoknak minden lelki-testi terhét, következményét.

A családi titkok kapcsán egy igen fontos kérdés, hogy mi lehet a hatása, a következménye az életünkre nézve? Fontos-e a titkokat feltárnunk, nyomukba erednünk? És ha igen, akkor mi tartozik ránk, kérdezőkre, mi tartozik a gyermekre, a később születettre? Vajon meg lehet-e hagyni valakinek a titkát vagy mindenáron feszegetni kell azt, mintegy sarokba szorítva az illetőt? 

A családállítás szerint minden, ami származásunkkal, vérségi kötelékeinkkel függ össze, az ránk tartozik; ilyen értelemben a gyermeknek joga van tudnia arról, hogy kik a biológiai, vér szerinti szülei, illetve kik a testvérei (a meg nem születettek is). Nem tartoznak ránk azonban a szüleink, felmenőink személyes jellegű titkai, a párkapcsolatukban az intimitásukkal, szexualitással kapcsolatos dolgok. 

Egy konkrét példán bemutatva: lehet a megélésem, a „tünetem” az, hogy úgy érzem, mintha nem a helyemen lennék a világban, mintha mindig megakadnék, nem tudnék kiteljesedni semmiben. Mintha „nem járna meg nekem a jó élet”. Ennek hátterében állhat például az az ok, mint titok, hogy volt apámnak egy előző házassága anyám előtt, amiről nem beszéltek. Ez a házasság megszakadt azután, hogy ott született volna egy gyermek, de az a gyermek meghalt méhen belül, elvetélt vele az első feleség. Ez a tény azért tartozik rám, mert ez a meg nem született gyermek is a testvérem, akkor is, ha csak pár hónapot élt. És ilyen értelemben változik a helyem a testvérsorban is, hiszen én utána érkeztem, hogy ő elment, vagyis én vagyok a második gyermek a családban. Az életem pedig az után indulhatott, hogy az apám előző házassága véget ért, megszakadt, vagyis ennek a szakadásnak a fájdalma is „ára” a létezésemnek. Megtisztelve, elismerve az előző feleség helyét a családi rendszerben, befogadva a meg nem született testvért, már nem kell őt képviselnem, meghagyhatom a sorsát, feloldva a következő (tudattalan) lelki fogadalmat magamban: „Drága testvérem, eddig az volt bennem, ha te nem tudtál megszületni és élni, akkor én sem élhetek jól. Te vagy az első, én a második gyermek. Csinálok egy nagy helyet a szívemben, és csinálok valami jót az emlékedre. Befogadlak a családba. Nézz rám szeretettel, ha én nem képvisellek tovább és kiteljesedek a saját életemben.” 

Összességében tehát elmondható, hogy a családi titkok feloldása hozzájárulhat ahhoz, hogy a családban helyreálljon a rend, vagyis legyen meg mindenki, aki a családhoz tartozik és mindenki a maga helyén, a saját életét tudja élni. A titkokat feltárva, utat engedve a nehéz történeteknek, a megértések mentén haladva a családtagok átélhetik, hogy közelebb kerülnek egymáshoz, nő a családi összetartás, az egység élménye. Tulajdonképpen egy segítő folyamatban - legyen az családállítás, egyéni-vagy családterápia - azt tapasztaljuk, hogy a valóság megismerése és elismerése által épülünk, fejlődünk, gyógyulunk. 

Gyakorlati tippek, ötletek egy jó és eredményes családi beszélgetéshez:

• teremtsünk a beszélgetéshez egy biztonságos, meghitt környezetet, zárjuk ki a zavaró tényezőket (telefon, tévé, az idő szorítása)
• mondjuk el nyíltan, számunkra miért fontos ez a beszélgetés, miért szeretnénk minél többet megtudni a felmenőinkről és az életükről, a történeteikről
• mondjuk el, hogy tiszteletben tartjuk mindazt, amiről nem szeretnének beszélni, ez nem kikérdezés, faggatás, csak egy lehetőség, hogy megoszthatóvá váljanak olyan történetek és emlékek, amik a közösséghez tartoznak
• tegyünk fel nyitott kérdésekkel, amik szabadságot adnak a válaszadónak abban, hogyan és mit oszt meg velünk (pl. Mesélj arról mama, hogyan volt akkoriban az élet, amikor te gyerek voltál? Hogyan éltek a te szüleid? Miképpen oldották meg a nehézségeket? Mi jellemezte a kapcsolatukat? Milyen emberek voltak?)
• a fényképek megkeresése és közös nézegetése segíti az emlékezést, a történetek megelevenedhetnek általuk
• ha együtt felrajzoljuk a családtérképet, ez is segíti a beszélgetést, vegyük sorra generációkon keresztül, ki mindenki tartozott a családba. (Három generációt szoktunk felrajzolni mindkét ágon, általában a dédszülőkig terjed a családi emlékezet.) A genogram közös megrajzolása azért is egy jó technika, mert közben rá tudunk kérdezni hiányzó láncszemekre: nem volt még egy testvére a papának? Vele mi is történt? A mamának ez a második házassága, amiből anya született, de mi is történt előtte, mi lett az első férjével?
• érdemes megkérdezni, hogy ki volt nehéz sorsú a családban. Sokszor ezek az emberek vagy a sorsuk, a történeteik válnak titokká, ami kihathat a későbbi generációk életére is. Nehéz sors, ha valakit kitagadnak vagy kirekesztenek a családból, ha valaki nem tud megszületni, vagy megszületik, de korán meghal (21. év előtt). Nehéz sorsnak számít az öngyilkosság, a gyermek elvesztése, megnyomorodás, súlyos betegség, kitelepítés, üldöztetés, a súlyos bűn elkövetése, ami egy másik ember életébe vagy épségébe került. 
• a beszélgetés végén kérdezzük meg, hogy van-e még valami, ami fontos lenne, de eddig nehéz volt róla beszélni? 
• adjunk lehetőséget a folytatásra, mondjuk el, hogy ha szívesen beszélne még bármiről, visszatérhetünk később, ő is kezdeményezhet felénk.

dr. Balikó Eszter

‍